Tisztogatás a közigazgatásban: a B-listázás

RETÖRKI KRONOLÓGIA

Az elbocsátott személyek helyére a belügyminiszter, Rajk László egymás után helyezte a szakképzettség és közigazgatási tapasztalat nélküli „demokratikus népi kádereket”, akik munkába állásukkal egyidőben kezdték a gyorstalpaló közigazgatási tanfolyamokat. Ez a tény számos kritikát felvetett a kortársak részéről, különösen azért, mert a B-listázást elsősorban a gazdasági érdekekkel igyekeztek legitimálni a társadalom szemében.

A közalkalmazottak tömeges elbocsájtása, vagy ahogy utóbb a köznyelvben elterjedt, a B-listázás, két ízben is előfordult Magyarország 20. századi történetében, előbb az első, majd a második világháborút követő években. A B-lista, az elbocsátásra szánt alkalmazottak névjegyzéke immáron fogalommá vált, mely egyértelműen egy politikai–gazdasági célú közigazgatási tisztogatást célzó intézkedéssorozatot jelöl. Kétségtelen, hogy az 1946–1947 közötti intézkedéssorozat a közbeszédben és a történeti emlékezetben is erőteljesebben rögzült -  írja Rapali Vivien Regina, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár  tudományos munkatársa az intézet honlapjának kronológia rovatában.

Előbbinél jóval kevésbé ismert az első világháborút követő B-listázás. Az 1920-as évek elején kibontakozó intézkedésnek a gazdasági okok mellett – az ország katasztrofális gazdasági állapota, a költségvetési teher csökkentése – szintén volt politikai célja: az állam szempontjából nem kívánatos személyek eltávolítása a közigazgatásból. Ennek módjáról és keretéről előbb az 1920. évi XI. törvénycikk, majd az 1923. évi XXXV. törvénycikk rendelkezett.

Az 1920. évi XI. törvénycikk határozta meg azoknak a körét, akiket azonnal el kellett bocsátani: „Mindazokat az állami, államvasúti és vármegyei tisztviselőket és egyéb alkalmazottakat, akik az 1918. évi október hó 31-e óta neveztettek ki bármilyen állásra, vagy alkalmaztattak bármilyen minőségben és akik ezt a kineveztetésüket vagy alkalmaztatásukat közvetlenül megelőzőleg állami, államvasúti vagy vármegyei alkalmazásban nem állottak, a jelen törvény hatálybalépése után azonnal, de legkésőbb 1920. évi július hó végével el kell bocsátani […]”. Jóllehet az azonnal elbocsátandók következetesen meghatározott köre eszköz volt a belpolitikai konszolidációhoz, a létszámapasztás a húszas években gazdasági okokból folytatódott. Az 1923. évi XXXV. törvénycikk értelmében a tisztviselők további 20%-át bocsátották el, […] az állam súlyos pénzügyi helyzetének parancsoló szükséglete folytán […]”.

A második világháborút követő években, a Bibó István nyomán próbálkozó demokráciának nevezett időszakban a koalíciós kormányban ülő Baloldali Blokk és a parlamenti többséget birtokló FKgP hatalmi pozíciókért folyó, vagy azt megtartó versengése volt meghatározó. Míg utóbbi a hatalmi pozíciók újrafelosztásában és az önkormányzati választások mielőbbi kiírásában látta megerősödésének kulcsát, addig előbbi más eszköztárral dolgozott a kisgazdák térnyerésének visszaszorításáért. Ide sorolhatjuk – egyebek mellett – a rendeleti kormányzás és a pártközi értekezletek előtérbe helyezését, a népbíróságok szervezését, és az igazoló eljárások által már korábban megtépázott közalkalmazotti kar lefejezését, a B-listázást. Az 1946–1947 közötti közalkalmazotti létszám csökkentésnek ugyanakkor szintén volt gazdasági oka is. Az 1938–1941 közötti területgyarapodásokkal és a háborús adminisztráció bevezetésével egyidejűleg megnövekedett (megduplázódott) a közalkalmazottak száma, amelynek eltartása a háborús pusztítások után a költségvetés számára fenntarthatatlanná, a trianoni határok mögé visszahúzódott országhatárok szempontjából pedig feleslegessé vált. Ugyanakkor, ha tekintetbe vesszük a rendeletben szabályozott szelekciós elveket, a Baloldali Blokk bepolitikai céljait és a kommunista sajtó retorikáját, a B-lista elsősorban politikai célú intézkedésként értelmezhető. A hivatalok fölötti uralomért folyó harc során a kommunisták elsődleges célja az önkormányzati választásokig a kisgazdákra érkező voksok blokkolása, szavazóbázisuk apasztása volt. E törekvést jól példázzák Zöld Sándor (MKP) belügyi államtitkár szavai: „Általában szívesen használják a B-lista elnevezést a leépítéssel kapcsolatban. Azonban tudniuk kell az elvtársaknak azt, hogy elsősorban nem a fölös alkalmazottak leépítéséről, B-listáról van szó, hanem a reakciós elemeknek az államapparátusból való kiszorításáról. Szívesen állítják be úgy a dolgot, hogy nincs szó másról, csak az 1938-as létszámra való apasztásáról az államapparátusnak. Ha erre az álláspontra helyezkednénk, abban az esetben pl. nem lehetne a pénzügyi igazgatás vonalán a tisztogatást végrehajtani, mert a pénzügyi igazgatásban jelenleg kb. ezer fővel kevesebb ember dolgozik, mint 1938-ban.”

Az állami és közigazgatási apparátus (1937–1938. évben megállapított létszám 90%-a) leépítéséről szóló intézkedés jogi kereteit az 1946. május 19-én kihirdetett 5000/1946. számú Az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében szükséges egyes rendelkezések elnevezésű kormányrendelet biztosította. Az ebben foglaltak alapján felállított felügyelő bizottságok („B-lista bizottságok”) döntöttek az egyes közszolgálati tisztségeket betöltő személyek minősítéséről, valamint arról, hogy közülük – a bizottsági minősítés fényében – kit bocsátanak el. A háromtagú B-lista bizottságok elnökét a miniszterelnök, egy-egy tagját pedig az illetékes miniszter, valamint a Szakszervezeti Tanács jelölte ki, „[…] elnökül vagy tagul csak olyan személyt lehet kijelölni, akit az igazolási eljárás során terhére vonatkozó bármely jogkövetkezmény alkalmazása nélkül jogerősen igazoltnak nyilvánítottak és aki az 1944. évi október hó 15. napja után eredeti szolgálati helyéről nem távozott el a Duna-Ipoly vonalától nyugatra eső országrészbe – nem értve ide Budapest Székesfőváros területét – és nem távozott el az ország területéről Németország vagy a németek által megszállott valamely más ország területére.” A B-lista bizottságok többségében MKP–SZDP-delegáltakból álltak, akik a gazdasági szempontok érvényesülése mellett legalább annyira, ha nem jobban fókuszáltak a kisgazdapárttal szimpatizáló tisztségviselők eltávolítására.

A rendelet szerint a közalkalmazottak létszámának csökkentésekor mindazon személyeket el kellett bocsátani, akiknek „[…] a hivatali működése az ország demokratikus szellemű újjáalakítását tevőlegesen nem szolgálja […]”, vagy „[…] a hivatalukkal járó feladatok kifogástalan elvégzéséhez szükséges rátermettség vagy szorgalom hiánya miatt szolgálatukat a megkívánt mértékben nem látják el”. A szakképzettség tényét mellőzve, a meglehetősen szubjektív szempontok szerinti kategorizálás széles merítésű volt: a rendelet minden közalkalmazottat érintett – tekintet nélkül a foglalkoztatási viszony minőségére – aki „[…] az állami, vármegyei, városi, községi, államvasúti, postai, állami vas-, acél- és gépgyári, állami kőszén- és ércbányászati tisztviselők és egyéb alkalmazottak és általában az állam és az önkormányzati testületek intézeteinek, közintézményeinek, közműveinek és üzemeinek tisztviselői és egyéb alkalmazottai, valamint a közalapok és közalapítványok, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, az Országos Társadalombiztosító Intézet, a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete, az Országos Ipari és Bányászati Családpénztár, a Magyar Hajózási Betegbiztosító Intézet, úgyszintén a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzintézeti Központ, végül a vármegyei alapok alkalmazottai […].” A kormányrendeletet több ízben kiegészítették és módosították, 1946-ban összesen 38 alkalommal.

A felügyelőbizottságok, a politikai szempontú szelektálási céllal megvizsgált személyeket három kategóriába osztották. Az első a rendeletben meghatározott szelekciós elvek alapján a minden tekintetben (politikai értelemben) megbízhatók csoportját jelölte (A minősítés). A második azokat, akik elbocsáthatók, de egy éven belül visszavehetők (B minősítés), a harmadik pedig azokat, akik politikai szempontból megbízhatatlanok, s nem csak elbocsáthatók, de semmilyen körülmények között nem alkalmazhatók később sem (C minősítés). Az úgynevezett B-listára került személyek esetében – tehát B vagy C minősítést kaptak – a bizottsági döntés ellenében jogorvoslatra nem volt lehetőség. A végelbánásban részesültek öt év eltelte után kérhették ügyük újbóli elbírálását.

Az elbocsátott személyek helyére a belügyminiszter, Rajk László egymás után helyezte a szakképzettség és közigazgatási tapasztalat nélküli „demokratikus népi kádereket”, akik munkába állásukkal egyidőben kezdték a gyorstalpaló közigazgatási tanfolyamokat. Ez a tény számos kritikát felvetett a kortársak részéről, különösen azért, mert a B-listázást elsősorban a gazdasági érdekekkel igyekeztek legitimálni a társadalom szemében.

A rendelet következtében 1946 és 1947 között az elbocsátott személyek száma meghaladta a 80 000 főt. Gyarmati György számításai szerint a tágan értelmezett állami adminisztrációból elbocsátottak száma 87 000 fő volt. Ha az elbocsátott személyek köréhez hozzáadjuk a családtagokat is, akkor több mint negyedmillió ember került egzisztenciális krízisbe az intézkedés nyomán.

A B-listázás eredményei egyértelműen a blokkpártok felé billentették a hatalmi mérleget. Az intézkedéssorozat célja és keresztülvitelének módja mutatja, hogy az MKP már 1946-ban – még parlamenti többség híján is – intézményes keretek között uralta a magyar belpolitikai folyamatokat.

A közigazgatási tisztogatás hatása erőteljesen érvényesült a társadalmi rétegződésben és a társadalom összetételében is. A családtagokkal együtt százezreket érintő egzisztenciális krízis és társadalmi befolyásvesztés a népbírósági ítéletek, az igazoló eljárások, az elhurcolások és a lakosságcserék mellett jelentős mértékben hozzájárult a magyar társadalom gyökeres megváltozásához.

.Forrás: retorki.hu
..(2024.05.18..)