Az MDF−SZDSZ-paktum - RETÖRKI KRONOLÓGIA

A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetségének a megállapodása április 29-én, gyakorlatilag titkos körülmények között, zárt körben jött létre, a megállapodást pedig Antall József új miniszterelnök 1990. május 2-án, az alakuló parlamenti ülésen jelentette be a többi párt és a magyar közvélemény számára.

 legnagyobb kormányzó, illetve a legnagyobb ellenzéki párt megállapodását a felek azzal indokolták, hogy „…mind a kormányzat, mind az ellenzéki pártok különleges felelősséget viselnek a nemzet előtt: hogy a születő demokratikus intézmények megszilárduljanak és az ország kormányozható legyen. Ezért szükségesnek tartják, hogy a demokratikus intézmények stabilitását és az ország kormányozhatóságát érintő közjogi kérdésekben egyetértésre jussanak.”

A megállapodás, amelyről április 29-én nemhogy a többi párt, de még az érintett két párt tagjai és vezetőinek nagy része sem tudott, négy fontos kérdésben módosította az 1989 őszén már módosított 1949. évi alkotmányt.

Az első: a megállapodás a kétharmaddal elfogadandó törvények számát húszra csökkentette, utóbbiakat a mellékletben tételesen felsorolta. Az indoklás szerint erre azért volt szükség, mert az akkor fennálló alkotmányjogi helyzet alapján a törvények elfogadásához fő szabályként kétharmados többség kellett, csak kivételesek voltak az egyszerű szavazattöbbséggel meghozható törvények. „Miután ez a közjogi helyzet a kormányzat működését gyakorlatilag lehetetlenné teszi, a felek egyetértenek abban, hogy ki kell iktatni az alkotmányból az alkotmányerejű törvény fogalmát, és helyette taxatíve fel kell sorolni azokat az alapintézményeket és alapjogokat, amelyek törvényi szabályozásához minősített törvény szükséges, amelyek felsorolását a II. számú melléklet tartalmazza. A felek megállapodnak abban, hogy e körben a minősített többséget a leadott szavazatok kétharmad részében kell meghatározni, hogy így a legfontosabb jogok és intézmények szabályozása minél szélesebb közmegegyezésen alapuljon.”

Ennek hátteréül meg kell állapítani, hogy az ellenzéki pártokat 1989 őszén még az motiválta, hogy ha a pártállami erők kerülnének hatalomra az első szabad választások után, akkor a parlament a kétharmados alkotmányerejű törvényeken keresztül ellent tudjon állni a restaurációs törekvéseknek. Ez a motivációs helyzet változott meg 1990 tavaszán, miután az ellenzék nemzeti-konzervatív része megnyerte a választásokat, és kormányt alakított. Ekkortól valóban az vált fontossá, hogy az új kormány az erős ellenzékével szemben is képes legyen önállóan kormányozni (például a költségvetést egyszerű többséggel elfogadtatni). Ezt az SZDSZ csak úgy volt hajlandó elfogadni, hogy húsz, tételesen megadott témakörben ragaszkodott a kétharmados szabályhoz, melyben a kormánynak megállapodásra kell jutnia a legnagyobb ellenzéki párttal.

A második alkotmánymódosítás kimondta, hogy az egyes miniszterekkel szemben nem, hanem csak a miniszterelnökkel szemben legyen előterjeszthető bizalmatlansági indítvány, méghozzá konstruktív bizalmatlansági indítvány formájában.

Ez a megállapodás, amely a német és osztrák alkotmányjogi mintát követte, jelentős mértékben megerősítette a kormány, de különösen a kormányfő pozícióit. A konstruktív bizalmatlansági indítvány ugyanis kimondja, hogy a kormányfővel szembeni bizalmatlansági indítványt kezdeményezőknek meg kell jelölniük azt a személyt is, akit új kormányfőnek akarnak, s így a szavazás egyszerre szól a régi kormányfő leváltásáról és az új megválasztásáról. Nyilvánvaló, hogy az esetek döntő részében ez szinte ellehetetleníti a kormányfő leváltását, hiszen az ellenzéki pártoknak az új kormányfő személyében való megállapodása különösen erős ellenzéki egységet követel meg.

A kormány alkotmányos pozícióinak jelentős megerősítését jelentette mindez, alapjaiban megváltoztatva az 1989-es alkotmánymódosításban foglaltakat. Ez az újabb alkotmánymódosítás lényegében – német, osztrák, spanyol minták alapján – egyfajta kancellári rendszert valósított meg Magyarországon, amelyben a miniszterek önálló felelőssége hiányzik, a minisztereket nem választják és nem válthatók le a parlament által, a kormányfő gyakorlatilag egy személyben képviseli és testesíti meg a kormányzatot, s ha a kormányfő megbukik, vele bukik a kormány is.

Ezt az SZDSZ csak azon az áron fogadta el, hogy a legnagyobb kormányzó párt a megállapodásban lemondott arról, hogy ő adja a köztársasági elnök személyét. A III. számú mellékletben kijelentik – s ez a megállapodás, vagy paktum harmadik fontos eleme –, hogy az MDF támogatja az SZDSZ jelöltjének, Göncz Árpád írónak a köztársasági elnökké választását.

A negyedik alkotmánymódosítás indoklásában megállapítják, hogy „A nemzeti televízió és a rádió, illetve az MTI nem lehet pártpolitikai csatározások martaléka. Ezért a TV és a Rádió lehetőleg közös elnökét és két alelnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki.”

Ez utóbbi pont is annyiban az SZDSZ politikai érdekeit szolgálta, hogy az ellenzéki beállítottságú köztársasági elnök, ha nem is alkotmányos jogot, de politikai lehetőséget kapott annak eldöntésére, hogy ki vezesse a modern politikában oly fontos közszolgálati médiumokat és a hírközlési irodát. Meg kell állapítanunk: ezzel a „lehetőségével” – egyébként alkotmányellenesen – a későbbiekben élt is, amikor 1991 júliusában nem írta alá a miniszterelnök által a rádió és a televízió alelnökének jelölt személyek kinevezését, s többek között ennek hatására is kitört a magyar médiaháború (ami tulajdonképpen a mai napig tart).

Összegezve: az MDF és az SZDSZ megállapodására jó kifejezés a paktum, mert a megállapodást szűk pártelitek kötötték meg egymással, kizárva ebből nemcsak a közvéleményt, hanem még a saját pártjuk tagságát és vezetőségének nagy részét is. Mindez azért súlyos hatású, mert lényegében véve a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon elfogadott alkotmánymódosítási csomagot váltotta fel egy újabb alkotmánymódosító csomaggal, radikálisan átalakítva ezzel az ott kialkudott alkotmányjogi, kormányzati berendezkedést. Míg az előbbi legalább a nyilvánosság előtt, a pártállami és az ellenzéki elit megállapodásaként született meg, addig az utóbbi nélkülözött minden demokratikus felhatalmazást, a közvélemény beleegyezését. Ráadásul a zárt ajtók mögött megkötött paktumot Antall József éppen az új, szabadon választott parlament első ülésén jelentette be, aminek a szimbolikus üzenete legalábbis nem volt szerencsés. Arra utalt, hogy a nép által választott parlamentben is folyik tovább egyfajta, a régi rendszerre is jellemző elitista, állampolgárok feje feletti politizálás, az alkuk és megegyezések politikai kultúrája, aminek éppen a megszüntetésére jött létre a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia.

Forrás: retorki.hu
(2024.04.14.)