Politika az irodalomban: a Magyar Írószövetség átalakítása – RETÖRKI KRONOLÓGIA

Az erőltetett szovjettípusú átalakítás folyamatából nem maradhatott ki a kulturális élet sem: a gazdaság, az erőszakszervek, az államapparátus és az iskolarendszer után következett az értelmiség új útjának kijelölése. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) mindennek szellemében az irodalmat is gleichschaltolni kívánta.

A pártállam a korábbi irodalmi elit egy részének emigrációba – lásd Márai Sándor – vagy hallgatásba kényszerítésével, az írótársadalom „demokrácia-ellenes” elemeinek kiiktatásával, a tájékoztatás és a sajtó mozgásterének beszűkítésével, a polgári irodalom 1948-tól kezdődő felszámolásával, a folyóiratok megszüntetésével igyekezett megnyírni az irodalmi élet autonómiáját – írja Rapali Vivien Regina, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár  tudományos munkatársa az intézet honlapjának kronológia rovatában.
 
 Ezt segítendő átalakították a tehetség elismeréséül szolgáló díjazási rendszert – ld. Baumgarten-díj helyett az állami Kossuth- és a József Attila-díj megalapítása –, de felszámolták az egyetemi szakkollégiumokat is. Az alkotó értelmiség behódoltatásával minden társadalmi, kulturális és művészeti jelenség, tevékenység vagy „termék” szélsőséges módon átpolitizálódott. Az irodalomkritika az MDP ideológiájával telítődött, hivatalos elismerésben pedig csak azok részesültek, akik megfeleltek a politikai elvárásoknak.
 
Ebben a politikailag fullasztó légkörben, 1949-ben kezdődött el az irodalmárokat tömörítő, az irodalmi életet keretbe foglaló Írószövetség átalakítása is, melynek eredménye 1951-ben egy olyan közvetítő szervezet megalakulása lett, mely az irodalmon keresztül kapcsolta össze a kommunista pártvezetést és az „átnevelendő” néptömeget.
 
Az 1945-ben „népfrontos” alapon létrehozott Magyar Írók Szövetsége első éveiben sokrétű tagsággal bírt: közel négyszáz fős létszáma szinte valamennyi irodalmi csoportosulás és irányzat követőit egyesítette. A szervezet e színes és változatos összetétele a „fordulat évét” követően megbomlott, és 1948 után az egypártrendszer művelődéspolitikai irányvonala dominált. Az új irányvonal új vezetőséget is jelentett: társelnök a korábbi elnök, a moszkvai emigrációból 1945-ben hazatért Gergely Sándor, főtitkár pedig a költő, klasszika-filológus Devecseri Gábor lett. Előbbi szorgalmazta leginkább az Írószövetség szovjet mintájú átalakítását, melyben támogatópartnerre talált a Szovjet Írók Szövetségében.
 
Az uniformizálás jegyében az Írószövetség 1949-ben tagrevíziót is tartott, és kizárta sorai közül a másként gondolkodókat, a nem kommunista vagy nem baloldali, „népi” elemeket, mások mellett Határ Győzőt és Szobotka Tibort is. Devecseri Gábor erről később így fogalmazott: „ A tagrevízió előtt az írószövetségben számos olyan álíró húzódott meg, aki a szétbomló burzsoá kultúra hazug ideológiáját követve nem tudta, de nem is akarta magáévá tenni a lenini elvet […].”
 
Az Írószövetség átalakításának szervezeti keretei 1950–1951 között épültek ki. 1950-ben, tíz–tizenöt fős pártcsoportok alakultak és műfajonként elkülönülő szakosztályok kezdték meg működésüket, de elindították a „pártoktatást”, az írótoborzást és a fiatal népi tehetségek íróvá képzését is. Létrehozták a kiváltságokat biztosító Irodalmi Alapot, 1950 novemberében pedig a szovjet mintát követő művelődéspolitikai sajtóorgánumot, az Irodalmi Újságot is.
 
A szövetség első kongresszusát, hosszas előkészület és az eredetileg kitűzött dátum – 1950 decembere – helyett 1951. április 27–30-án rendezték meg Budapesten. Az eseményen tiszteletét tette a Szovjet Írószövetség háromtagú küldöttsége is. A javarészt Révai József népművelési miniszter elképzelései mentén megtartott kongresszus az olyan szélsőségesen marxista ortodoxokat, mint a korábban elnöki posztot betöltő Gergely Sándort, félretolta. Helyettük a kommunista írók régi és új nemzedékei, valamint a kommunisták által megnyerni kívántakléphettek előtérbe, de ekkor jutott szerephez a Révai irányvonalát támogató, a negyvenes évek végén önkritikát gyakorolni kénytelen Lukács György is. A kongresszus és Révai mentén elinduló írószövetségi irányváltás új vezetőséget is jelentett. Gergely helyére Darvas József került, a titkári pozícióra pedig Kónya Lajost választották. Az elnökség tagja lett továbbá Benjámin László, Illés Béla, Kuczka Péter, Lukács György, Szabó Pál és Veres Péter is.
 
1955-ben, Rákosi Mátyás hatalomba való visszatérését követően ismét tiltó intézkedések sorát hajtották végre az irodalmi életben. Ezek közé tartozott a Szövetség sajtóorgánumának, az Irodalmi Újság szeptember 17-i számának bevonása is. Az erre válaszul érkező, 59 művész által aláírt memorandumra és az Írószövetség novemberi taggyűléseire a párt durván reagált. A tiltakozók és a Szövetség ellen induló sajtóhadjáratot az MDP KV „pártellenes” írókról kiadott határozata követte: „Tanulságok: 1. Nyilvánvalóvá vált a taggyűlés résztvevői előtt, hogy az irodalmi vonatkozásokkal leplezett vita alapjában politikai jellegű, s hogy a vita szervezőit – elsősorban Déry [Tibor]t, Zelket [Zelk Zoltánt], Benjámint, Méray [Tibor]t és Aczél [Tamás]t – jobboldali politikai nézetek fűtik, ellentétben a mesterkedésekkel maguk köré tömörített írók zömével, akik irodalmi vonatkozások miatt csatlakoztak a lemondottak táborához. 2. A vita félreérthetetlenül bebizonyította, hogy elvi kérdésekben a Központi Vezetőség egységes, egy jottányi engedményt sem tesz, s hogy ezekkel a pártszerűtlen módszerekkel és magatartással zsákutcába torkollik a vita.”
 
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején az Írószövetség nyíltan a megmozdulások mellé állt, és részt vett a november 4-e utáni utóvédharcokban. A Tamási Áron által fogalmazott Gond és Hitvallás című, decemberi kiáltvány fejezte ki leghatározottabban kiállását a forradalom mellett. Az új kormány szemében ez a rendszerellenes szerepvállalás 1957 elején – a megtorlás idején – az Írószövetség feloszlatásához, a Nagy Imre közeli reformkommunisták, az „íróellenzék” félreállításához vezetett. A kis és nagy íróperben elítélték mások mellett Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt és Tardos Tibort is. Az 1957 második felében újjászervezett irodalmi életben már csak azok kaptak szót, akik feltétel nélkül azonosultak a Kádár-kormány politikájával.
 
Forrás: retorki.hu
(2024.04.14.)